kismama

No Komment, csak Like



Egy elég nehéz téma ütött szöget a fejemben és nagyon remélem, hogy sikerül a kósza és be-bevillanó dolgokat összeszednem.

Kritika.

Ez az a szó, ami önmagában a legtöbb embernek egy rossz dolgot jelent, pedig a maga negatív mivoltával a fejlődés alapja is lehet.

Kritikát írni, vagy mondani egy témáról vagy emberről mindig nagyon nehéz és többször is nekifuthatunk, mire sikerül úgy megfogalmaznunk azt, hogy ne legyen sértő és még ez sem garancia arra, hogy nem romlik meg a kapcsolatunk a másik féllel.

Az élet során sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy valami láttán vagy hallatán egyből egy káromkodás vagy nyomdafestéket nem tűrő csodálkozás szakadna fel belőlünk, de a másik félre való tekintettel moderáljuk magunkat. Ebben az esetben a véleményt mondó személy érzi magát kellemetlenül és frusztráltan, mire sikerül diszkrét kritikát mondania. Már ha mond. Sok esetben inkább csak helyeslünk. „Igen, nagyon jó. „ „Ügyes vagy.” „Tetszik.” Stb.

De gondoljunk csak bele. Hányan vannak, akik nem szeretik a tehetségkutató műsorokat, de az előválogatást megnézik a cikis jelentkezők miatt? Sok esetben, ezen jelentkezők többsége teljesen abban a tudatban él, hogy igen, ő tehetséges, hiszen a kis falujában vagy környezetében fellépései vannak, rajongói és külön tábora, pedig valójában csak a barátai és rokonai nem merik a szemébe mondani az igazságot. És ismerjük a tömegpszichológiát. Minél többen menekülnek tagadásba, annál inkább megkérdőjelezzük a saját véleményünket és hajlamosak vagyunk elhinni, hogy tényleg jó az illeti, csak biztos elsőre nem vettük észre, vagy akkor nem volt formában, de végül is mindenki szereti, akkor én is szeretni fogom. A tömeg elragad, a barátok magukkal rántanak más barátokat és ez így megy addig, amíg az illető meg nem méretteti magát független személyek előtt vagy nem akad egy bátor vagy inkább őszinte személy, aki elmondja a véleményét.

De itt jön a probléma.

A kritika elfogadása.

Vannak humoros történetek, mint például, amikor a feleség ruhát próbál és megkérdezi a férjét, melyik áll neki jól. A férj elfogult a felesége külsejével – vagy éppen csak neki tényleg mindegy, mi van rajta – ezért mindenre bólogat. Erre a feleség kiakad, hogy a férj nem foglalkozik vele. De ha a férj választ egyet, akkor jön a vita, hogy miért az és nem ez? Ö-zés és hebegés-habogás után végül kilyukadnak ott, hogy a feleség dagadt és szegény férj megsemmisülve ül a fejét fogva.

Mi volt az alap? A feleség véleményt kért, de valójában csak olyan mondatokat fogadott volna el, hogy „Ezt vedd fel, mert ez nagyon fiatalos, de elegáns, a másik meg annyira szexi, hogy biztos minden férfi téged nézne és tutira, hogy valakinek nekimennék.” Őszintén? Kinek a férje mond ilyet gondolkozás nélkül? A lényeg, itt a véleménynek minden esetben pozitívnak kéne lennie.

De mi van, ha a feleség nem kér véleményt és felvesz valami ormótlan és borzasztóan előnytelen ruhát? Elvárható, hogy a férj szóljon neki, hogy öltözzön át? „Ezt a ruhádat nem szeretem, nem kedvelem ezt a zöld színt.” Én személy szerint elvárnám, de a férfiak többsége nem fogja megtenni, mert egy aranytálcán, csokis eperrel kínált édes kritika is visszaüthet, főleg ha nőről van szó.

(Ugye, Uraim? Találkoztak már ilyennel?)

Ezek viszont a vicces és poénos szituációk.

De tekintsünk ki a romantikázók hálószobáin kívülre.

Manapság egyre jobban beleástam magam a fiatalok (tinédzserek) hálón terjengő közösségi világába egy tanulmány miatt és sokszor a sírás kerülget, amikor véleményeket olvasok. Like like hátán, mosolygós sárga fejek, ezer szívecske és még folytathatnám és amikor századikként feltűnik egy burkolt negatív komment, akkor azt nem csak a kép/videó/történet feltöltője, de az előző 99 személy is olyan megdöbbentő szavakkal és a magyar nyelv széles választékát kihasználva a legocsmányabb kifejezésekkel illetik, hogy sokszor már én, mint olvasó szégyellem magam. Természetesen a 99 like-oló egy-két kivétellel osztálytárs vagy barát, akik harciasan kiállnak egymásért.

De akkor miért nem állnak ki a társuk józan eszéért? Miért kell valakit az ostobaságra bíztatni? Tudom, tudom, sokak imádnak szándékosan ezzel szórakozni és jókat nevetnek, de vannak, akik csak az által érzik magukat többnek, hogy mások alattuk teljesítenek, vagy megalázzák magukat és ezért is bíztatják efelé. Illetve újra képbe jön a tömegpszichológia.

Ami viszont a leginkább megfogott az az, hogy a negatív és sok esetben építő jellegű kritikára visszajön az, hogy „ha nem tetszik, ne nézd, ne hallgasd, ne olvasd.” Erre szokta egy ismerősöm mondani "Nem nézem, de látom!"

A szólásszabadság korlátozása a fiatalok körében tobzódik, és úgy gondolom érdemes ezzel foglalkozni, hiszen ezek a fiatalok így nőnek fel és esetleg így fognak vállalatok irányítani, gyerekeket oktatni és ne adj isten, kormányozni.

Miért nem fogadják el a mostani tinédzserek a kritikát? Miért csak a „like” jöhet?

Az internet világa előtt a személyes véleménynyilvánítás lekorlátozta az embereket, gyorsan kellett reagálni és legtöbb esetben az arcunk mindent elárult. Most már órákat várhatunk, kinevethetjük magunkat és később csak dobunk egy like-ot, akárcsak mások, mert nem akarunk kitűnni és felvállalni a saját véleményünket. Nem kellenek mondatok, szavak, csak ikonok és gombok.

A mai fiatalok talán pont ezért nem tudnak őszintén, egyenesen és építő jelleggel véleményt mondani bármiről és bárkiről, hanem elsősorban a vad és durva kritikákat alkotnak. A gép mögött dünnyögve és nevetve nem tanulják meg, hogyan kéne az adott dologra éles helyzetben, higgadtan reagálni.

Természetesen 20-30 éve is voltak brutálisan vad vagy sértő megnyilvánulások. Tapintatlan emberek mindig is voltak és mindig is lesznek. De hova tűnt az őszinteség iránti igény? Miért nem kíváncsiak a fiatalok a véleményre? Miért csak a like-okat gyűjtik?

Összefügghet azzal, amit fentebb írtam, hogy egyrészt nem tudják kellő képen kifejezni magukat, másrészt meg csak pozitív visszacsatolást fogadnak el és ezekből táplálkoznak, erre építenek. Az alapjaik hibásak.

Hogyan fogja megállni a helyét egy ilyen generáció a munkahelyen? A betanítási folyamat, a szabályok követése, a vállalati kommunikáció és protokoll, a hibázások és még sorolhatnám, mennyi olyan akadály kerülhet az útjukba, amihez szükséges lenne az építő jellegű kritikák adására és fogadására.

A fiataloknak meg kéne tanulniuk, hogy nem minden tökéletes, hogy hibázhatnak, hogy alkotnak kevésbé elfogadható vagy kritizálható dolgokat, amik még javításra szorulnak. Nekik is vannak jobb és rosszabb napjaik, nem minden fotón tökéletesek és nem minden ruha áll nekik jól. Nem minden gondolatuk helyes, és ha más másképpen vélekedik valamiről, azt nem illik a fogantatási helyére visszaküldeni, hanem elfogadni, vagy érvekkel meggyőzni.

Nem a like gomb, hanem a kommunikáció (legyen az írott, vagy szóbeli), a társadalom és az emberi kapcsolatok alapja és ennek csökkenése garantáltan súlyos problémákhoz vezethet. Hogy hova? Azt már inkább rábízom a társadalom kutatókra, mielőtt annyira belesüllyedek a témába, hogy eltűnne a szemem elől a kiút.

A net nélkül vagy korlátozott nettel felnőttek, hogyan fogadják kritikát? Szemezgettem egy kicsit a környezetemben.

„Az iskolában állandóan rám szólt a tanár, ha felelés vagy csak beszéd közben ö-ztem. Ezzel a folytonos figyelmeztetéssel fejezte ki azt, hogy törődik velem és a fejlődésemmel. A szakirányos, a közgazdaságtan, marketing és üzleti órák kimondottan sokat foglalkoztak a prezentációs képességgel és az önmarketinggel. Voltak olyan diákok, akiknek nem szóltak, csak végighallgatták őket, osztályozták és ennyi, ami irigylésre méltónak tűnhet, de valójában pont a fordítottja az igaz, hiszen azokat a diákokat nem akarták ösztökélni, bennük nem láttak lehetőséget, ahogy bennem.”
(egy pénzügyi csoportvezető)

„Az első munkahelyemen már az első héten elrontottam egy szerződést. A könyvelő srác ordítva jött oda hozzám és bőven volt még mit kiadnia, de nem kezdtem el mentegetőzni vagy kiakadni, hanem megkértem, hogy mondja meg mi a hiba és hogyan tudom javítani. Utána én lettem a kedvenc kollégája, mert neki az volt a meglepő, hogy meg akartam tanulni, hogyan lehet a hibát kijavítani és nem vártam el tőle, hogy ő tegye meg helyettem és nem terheltem le. Csak egy apróság volt, egy hiba, egy kritika, de ha nem így reagálom le, akár annyira elfajulhatott volna a kapcsolatunk, hogy az valamelyikünk állásába kerülhetett volna.” 
(egy jogi asszisztens)

„A gimnáziumban végzősként én vállaltam, hogy a másodéveseknek betanítom egy fellépésre az „Oh Happy Day”-t és nekem kellett volna a szólót énekelnem. A próbák alatt az egyik lány állandóan dünnyögött és hangoztatta, hogy ő sokkal jobban szólózna, így higgadtan felajánlottam, hogy akkor énekeljen ő. Egy próba után odajött hozzám és azt mondta, ez neki nem fog menni és köszöni a lehetőséget. Nem makacskodott, nem uszította a társait az igazát hajtva, csak hogy a középpontban legyen és ezt nagyon tiszteltem benne. Felajánlottam, hogy külön órákat adok és végül a szóló egy részét ő énekelte el az előadáson. Ha ezt nem teszi meg, akkor biztosan nem lettem volna segítőkész.”
(egy kismama/jazz énekesnő)

„Mindig is imádtam énekelni, gimisként néptáncházba jártam és folyton musicaleket dudorásztam. Minden héten eljártam karaokezni a többiekkel és nagy sikereket könyvelhettem el, a táncházas barátok állandóan körbeálltak, tapsoltak, dicsértek és szó szerint sztárnak éreztem magam. Felvételeket készítettem, jelentkezni akartam egy tehetségkutatóba és enyém volt a világ. De aztán beindult az egyetem és az egyetemista gépész fiúk állandóan lehurrogtak. Azt gondoltam, bunkó rockerek. A karaoke bárba szépen betelepedtek, jöttek velük a lányok és köztük egy olyan „teszek a világra” típusú, nagyszájú vörös lány, akinek minden mondatában volt valami káromkodást. Egyszer a barátnőjével odaültek mellém és egyből azt hittem, piszkálni akarnak, nem voltam valami adonisz, habár annak hittem magam. Elkezdtek beszélgetni, kérdezték mit tanulok, hol tanultam énekelni, miért ezt a stílust csinálom, miért ezt erőltetem, miért nem próbálok meg valami mást, miért nem járok énektanárhoz, ha ennyire ezt akarom csinálni stb. Furcsa volt a helyzet, alig tíz percet kérdezgettek, majd visszamentek az egyetemista fiúkhoz. Aznap este megkértem a karaokes srácot, hogy rögzítse az énekeket és vele hallgattam vissza párat. Az arcára volt írva minden, a részeg gépészek jobban nyomták, mint én. Visszafogtam magam és elmentem tanárhoz. Öt év múlva jelentkeztem egy tehetségkutatóba és a középdöntőig jutottam. Ha korábban hallgatok a közvetlen társaságomra és akkor jelentkezek, akkor most benne lennék a legcikisebb fellépőkről szóló válogatásban.”
(egy tanár)

Ha neked is van egy olyan sztorid, amikor egy építő kritika megváltoztatta az életed, vagy emlékezetes maradt a számodra, oszd meg velünk, és írj!

Tovább
0

Hogy fogod bírni?



Nem is olyan régen, egyik barátnőm azzal a hírrel hívott fel, hogy megjelent a két csík a teszten. Azon a bizonyos teszten. Mintha csak a saját eredményem lenne, ugráltam és örömömben hebegve-habogva gratuláltam neki. Sokan a mai napig hívei annak, hogy három hónapig senkinek nem említik a várandóságot, így kimondottan megtisztelve éreztem magam, hogy ennyire frissen – még az apuka előtt – értesülhettem a hírről.

Ez a baba a barátnőm második babája volt, ugyanebben az időben egy alig négy hónapos csöppséggel töltötte otthon az idejét. Róla annyit kell tudni, hogy ő elég aktív kismamának számít, nem az a típus, akit az első baba hetekre a lakás falai közé szorított. Ha mégis úgy adódott, akkor minden idejét ki tudta használni, ugyanis a gyerek nevelése és a háztartás vezetése mellett kreatív tevékenységeket folytatott, maga varrt pelenkatáskát, babaruhát, takarót stb., összejövetelekre díszeket készített és zenei szenvedélyét a kóruspróbákon élte ki.

Széles ismeretségi körében próbálta titkolni az állapotát, de előbb-utóbb elérkezett az a bizonyos három hónap, a 12. hetes ultrahang, amikor már biztosra mehettek, hogy egészséges és épp baba növekszik a pocakban és jött a bejelentés.

És a döbbenet.

A család, a barátok és a kórustagok velem ellentétben nem jártak győzelmi táncot,és nem kezdtek el gratulálni neki, hanem sajnálkozó és néha már-már a szánakozó stílust ütötték meg. „Hogy fogod bírni?” Ez a kérdés beleépült a barátnőm mindennapjaiba, ugyanis mindenki ezzel támadta. Nézték a még kúszni-mászni se tudó csöppséget a karján és hosszas hallgatásuk sejtette az előttük felvillanó képet, amint két pelenkás és ordító babával, még délután is pizsamában, bozontos hajjal, mosdatlanul és karikás szemekkel rohangál egyik gyerektől a másikig. Biztos lesznek ilyen napok, például amikor az egyik megbetegszik, vagy esetleg az anyuka is náthával küzd, de kinek nincsenek rossz napjai? Mégsem azok alapján ítélünk és nem minden nap ilyen napokat élünk meg.

A legjobban viszont az idősebb korosztályon csodálkoztam, akik ugyancsak így reagáltak. Ezek után döbbentem rá, hogy habár az én gyermekeim között nagyobb korkülönbség van, mégis szó szerint megkaptam ugyanezt, amikor bejelentettük a kistestvér érkezését.

  1. A ma kisgyerekes szülőként fellépő Y-generáció (1980-90-es években születettek) minden tagja talán egykeként nőtt fel? Garantáltan nem. Akkor mi a baj velünk, hogy mi ne bírnánk el egynél több babával?

Tegyünk egy kis kitérőt. A testvérek közötti korkülönbségeket három kategóriába soroljuk:

- kis (1-2,5 év)

- közepes (3-4 év)

- nagy (5 +)

Régen az volt az ideális, ha három év van a gyerekek között, hiszen mire a nagy óvodába ment, jöhetett a kistestvér. Ellenben azóta elég sok minden megváltozott, kezdve a szociális hálótól. Most is három évet lehet otthon maradni a gyerekkel, de a GYED (gyermekgondozási díj) csak a kicsi két éves koráig jár, onnantól a GYES él, ami jelenleg az öregségi nyugdíjminimum 100%-a, vagyis 28.500 Ft/hó egy gyerek után. Ebből kifolyólag a legtöbb anyuka már két év után visszamegy dolgozni és esetleg minimum még egy év munkaviszony után terveznek kistestvért. A másik eset, amikor úgy tervezik, hogy még a GYES elérése előtt elérhesse a kismama a három hónapos terhességet, ugyanis ilyenkor a munkáltatótól függően élhet a GYED extrával (amíg az első gyerekre már csak a GYES-t kapja, addig a másikra újra igénybe veheti a CSED-et, illetve a felgyülemlett szabadságokat, táppénzt). Gondoljunk bele, hogy a második terhesség során is ki kell fizetni az orvosoknak a pénzt, akárcsak korábban, de ezúttal már ott van egy gyerek, akire pluszban költeni kell és sokaknak apuka fizetése és a GYES mellett erre nem telne, főleg ha ott van még egy lakáshitel is, így igenis nekiállnak számolgatni és sokan arra jutnak, hogy a nagytestvér a második születésnapjára kishúgit vagy kisöcsit kapjon-e.

Az, hogy a biológia mennyire szól közbe, az már egy másik téma, de feltételezzük, hogy nem kell éveket várni egy teherbeesésre.

Ezek alapján pontosan a korábban ideálisnak vélt 3 év az, ami már nem jellemző a többségre és előtérbe kerül a kis-vagy a nagy korkülönbség. Aki otthom marad, az egymás után szül 2-3 gyereket, vagy visszamegy dolgozni és azáltal már kitolódhat a 4-5 évre a testvérek közötti évek száma.

De kanyarodjunk vissza az említett kismamához.

Régen is akadtak olyan családok, ahol 1-2 év korkülönbséggel jöttek a testvérek és manapság is vannak ilyenek, a fentiek alapján nem is kevés. Ellenben miért vélik úgy, hogy amíg régen ez természetes volt és minden anyuka csípőből boldogult a dologgal, addig mi, az Y-generációs anyukák ebbe belerokkanunk?

Mi volt régen, ami most nincs? Hm… inkább az a kérdés, mi van most nekünk, ami anyáinknak nem volt?

Nézzük csak:

- eldobható pelenka vs. textilpelenka

- drogériában/üzletekben kapható popsitörlő vs. gyógyszertárban kapható vatta

- légzésfigyelő vs. anyuka vizslató szeme

- babyőr vs. anyuka szuper hallása

- tápok és babyételek széles választéka vs. 2 fajta táp és 2 fajta babyétel

- automata mosógép vs. keverőtárcsás mosógép és centrifuga

- mikrohullámú sütő vs. rezsó/gáztűzhely

- elektromos mellszívó és könnyen tisztítható kézi mellszívó vs. kézi fejés és üvegtartályos mellszívó

- könnyű porszívók vs. rakéta

- a boltok széles választéka babaruhák, cumisüvegek, cumik, ételek, játékok stb. terén vs. csak a városok nagyobb üzleteiben beszerezhető termékek, amelyekből csak 2-3 változat volt

- on-line shopping vs. fáradt apuka vagy nagypapa munka után (Ez a szolgáltatás elsősorban azoknak kedvez, akik több gyerekkel már nem tudják megoldani a kulturált, csendes és idegességmentes bevásárlást, akik helyett nincs aki bevásároljon amíg a kismama a szülés után lábadozik vagy hóvihar, eső és mínuszok miatt nem tud a picikkel kimozdulni. A ruháktól, pelenkától kezdve az ételekig már mindent meg lehet vásárolni on-line, akár adott napon belüli kiszállítással is.)

Továbbá ne feledjük, hogy az anyuka ha be is szorul a lakás falai közé a babával, akkor sem kell teljesen magányosan belesüllyednie a gyermeknevelésbe, hiszen az internet és a telefon világa alkalmat ad arra, hogy miközben alszik a baba, addig a mama közösségi életet élhessen és nem csak akkor beszélhet a barátnőkkel és rokonokkal, ha azok látogatóba mennek. A befordultság és depresszió ellen szórakozásként már nem csak a Sokol rádió és a 2 csatornás tévé szolgál, hanem  több száz tv és rádió csatorna, internet, e-book és könyvek széles választéka.

Ismertem olyan anyukát, aki nem volt a a konyhaművészet híve, ezért kartonszámra vásárolta a bébiételeket a nagyáruházakban, mert most már van választék és nem kényszerült rá a főzésre. Volt olyan, akinek elromlott a garanciális mosógépe és miközben a javításra várt, addig elfogyott a baba tiszta ruhája és inkább elugrott venni párat, mintsem kézzel kimosta volna. El tudjátok képzelni? Anyáink nagy részt mindent áztattak és sikáltak. Akadt olyan, aki már a fél éves gyereket lefektette a laptop elé és ott indított neki bébidalokat, mert ő maga nem ismert egyet se és nem vette a fáradtságot arra, hogy megtanuljon párat és ő maga énekeljen. Számtalan helyről hallom, hogy ha anyuka takarítani vagy csak pihenni akar, akkor elindít egy mesét és le van kötve a gyerek.

Az Y-generációs anyukák között bizony jóval nagyobb számban akad lusta anyuka, mint anyáink idejében, mert nekünk jóval több segítség adatott meg és sokan nem restek minden lehetőséget megragadni.

Mindezek tükrében miért nehezebb most két gyereket egymás mellett nevelni?

Esetleg úgy gondolják, az Y-generáció kevésbé talpraesett és kisebb a tűrőképessége? Az idegeink nem bírnák?

Ez az a korosztály, aki még nem dolgozott a szocializmusban, ahol a lakosság többségének kötelező volt dolgoznia (igaz, az a többség gyárakban robotolt), hanem már meg kellett tanulnia eladni magát ahhoz, hogy valahova felvegyék, az önmenedzselés előtérbe került és legtöbben éppen egy gazdasági válság idejében kezdték bontogatni a szárnyaikat. Az egyre inkább elterjedt kötelező túlórák és a bizonytalan gazdasági környezet alapból nagyobb nyomást gyakorolt ránk.

A mai 30 év körüli anyukák ugyanúgy, ha nem könnyebben meg tudnak birkózni két gyerekkel. Lehet, hogy nem húsz évesen vállalják őket, de a háztartási- és a modern eszközök kompenzálják a fiatalos lelkesedést.

Egy év korkülönbséggel születik a második baba? Hogyan fogod bírni? A válasz: Úgy, ahogy mindenki más is előttem és utánam. Garantáltan ki fogsz néha borulni, biztosan jó pár éjszakát végigvirrasztasz és fogadni mernék, hogy lesz olyan nap, amikor délben még pizsamában leszel, de attól még te is megbirkózol két-három lurkóval is .

Tovább
2

Anyák a játszótér frontján



„Ha végre itt a nyár és meleg az idő,

az ember strandra jár, mert azért van itt ő.”

Kisgyerekkel biztos többször megfordul a szülő a játszótéren, mint a strandon, pedig ilyen meleg időben, milyen jó lenne pancsolni egyet. De a sok rohangáló és visítozva játszó gyereket nézegetve, úszkálhatunk a boldogságban. Vagy mégsem?

Nem vagyok nagy játszóteres anyuka, ha sétálunk, néha útba ejtünk egyet, ahol hintázik, csúszdázik vagy homokozik egy kicsit a gyerek, de 1-2 óránál többre sose maradunk. Őszi baba, így mire járni tudott, újra belementünk az őszbe, majd a télbe és mire ismét eljött a „játszótéri szezon”, addigra útban volt a kistestvér és mivel a legközelebbi játszótér 15 percre van, így ritkán jutottunk el oda, első sorban miattam. Láttam bőven terhes kismamákat a tereken, de úgy vettem észre, egynek se nyomta a magzatja a hólyagját, így csak nekünk volt sürgős, hogy ne maradjunk sokáig.

Ellenben, ha tehettem volna, se biztos, hogy maradok, mert idegileg nem sokáig bírtam volna. A gyerekért mindent, ezt kell szem előtt tartanom, mantráztam magamban nem egyszer. Miért is?

Elmondom.

A mi kis körzetünkben lévő játszóterek egy külön világot alkotnak, és nagyon remélem, hogy ez a világ csak egy kivétel, egy példa a rosszra és nem a nagy átlagot képviseli.

A játszóterén úgy éreztem magam, mint egy tini filmben, ahol az új lány becsöppen a gimibe és egy lelkes diák végigvezetve őt bemutatja neki a klikkeket, a focistákat, a pom-pom lányokat, a rockereket, a strébereket stb. Egy ilyen filmben megtaláltam volna a helyem, de az anyukák csoportjában teljesen elveszettnek éreztem magam. Helyesbítek. Anyukák és nagymamák. Apuka csak hébe-hóba fordul elő.

Bőven akadnak kedves anyukák és nagyszülők, akikkel lehet beszélgetni, de a beszélgetés során hamar kiderül, hogy ők is csak nagy ritkán tévednek a játszótérre és ugyanolyan újak, mint én és hasonlóan éreznek.

A játszóteres törzsanyukák táborában még mindig nem találom a helyem.

Az első klikk, a „játszótér az életem” anyukák, akik úgy ülnek a megszokott padjaik mellett, mintha az egész az övék lenne. A közeli házakban, a játszótér melletti panelekben laknak, már gyerekként is ide jártak, tiniként este itt csókolóztak, most meg a gyerekeik játszanak itt. Annak ellenére, hogy alig pár métere laknak, a fél házat kicipelik magukkal, éppen csak a hűtőt nem kötik a hátukra. A gyerekeknek egy babakocsira való játékotszégyen hoznak – nem kell egy km-en át cipelniük – amit beleszórnak a homokozóba és ha véletlenül te csak arra tévedsz a gyerekeddel, aki be akar menni játszani, akkor úgy néznek rád, mint a véres rongyra, hogy te miért nem hoztál a gyerekednek elég játékot. A gyerekeik szájában folyton lóg valami édesség, keksz, vagy innivaló és habár nálunk is van mindig víz meg keksz, hogy ha a séta közben megszomjazna a gyerek, vagy megéhezne, azért azt tudni kell, hogy a gyerekeket sokkal jobban vonzza az, ami a másé, még ha neki is ugyanaz van. Ezek az anyukák nagylelkűen adnak az én gyerekemnek is, de már megint jön a nézés, hogy „te nem készültél fel” és hiába mondom a kicsinek, hogy itt van a sajátja és azt egye, még ha meg is teszi, akkor sem szűnnek a szúró pillantások. Egyszerűen minden egyes tettet és mondatot kritizálniuk kell, mert övék a grund és az újaknak kemény szűrésen kell átmenniük. A területvédés közben pedig észre sem veszik, hogy a gyerekeik verekednek, kiabálnak, csúnya szavakat használnak, vagy éppen már a bokájukig ér a pelenka.

A második klikk, a „jaj, jaj, vigyáz” anyuka, aki le sem ül, ott lohol a kisgyerek mögött, aki egy lépést sem tehet egyedül. Ezekkel a mamákkal képtelenség beszélgetni, mert egy pillanatra sem tudnak másra figyelni, ami nem rossz, hiszen szemmel tartják a gyerekeiket, de miközben őket nézik, nem képesek másra koncentrálni. Ez az ékes bizonyítéka arra, hogy nem minden nő tud egyszerre több dologgal foglalkozni. Ezek az anyukák azt sem engedik, hogy a gyerek magától kilépjen a homokozóból, azt is megmondják neki, hogyan tartsa a lapátot vagy a vödröt és szinte helyette csinálnak mindent. A gyerekek külső szemlélőként, csak ülnek és meredten figyelik a rohangáló többieket és a vágytól megnyúlik a kicsi arcuk, mígnem rájönnek, hogy ezeknek nincs ott anya. Anya, akire mindig számíthatnak, aki mellől tíz centire sem szabad elmenni, és aki örök biztonságot nyújt nekik. Ha van anya, akkor már nem is kellenek barátok.

A harmadik kategória, az örök kedvencem, és akiktől a leginkább kiver a víz „az én gyerekem” típusú anyukák és nagymamák. Ezek azok a szülők, akik vigyáznak a gyerekre, de tisztes teret is engednek nekik és mégsem hiszik magukat honfoglalóknak. Első látásra ezekhez szeret csatlakozni egy kezdő, tudatlan játszóteres anyuka. Könnyű velük kapcsolatot létesíteni, kezdeményező típusúak és a gyerekeiket is erre bíztatják. Viszont minél többet beszélgetsz velük, rá kell döbbenned, hogy a gyereken kívül semmi másról nem képesek beszélni, vagyis ha anyukaként az elmédet akarod fitten tartani, akkor rossz lóra tettél. Itt bizony nem jön szóba semmilyen aktualitás, hétköznapi téma, gazdaság, helyi pletyka, de még a kedvenc esti sorozat sem, csak az, éppen mennyit eszik, alszik, kaksizik a gyerek téma. Ha témát próbálsz váltani, akkor szép lassan elszállingóznak ezek az anyukák, mert kötelességüknek érzik – vagy bűntudatok van? – hogy a gyerekről beszéljenek. Ezek mellett egy darabig úgy érzem, rossz anya vagyok, hogy én nem az anyukás és babás témákba szeretnék belefulladni.

De mind a három klikk egy dologban megegyezik: az ő gyerekük tökéletes és imádják éreztetni, hogy a te gyereked szégyent hoz rád. PEDIG NEM! De ha nem is tökéletes, akkor sem hoz egy kisgyerek szégyent a szülőre, mert még nem ismeri a viselkedési normákat és a genetikai kódolásáról sem ő tehet.

Személy szerint az alábbi mondatokkal próbálták megszégyeníteni a gyerekem a többi anyuka szemében.

„A te gyerekednek van valami baja, hogy csak egy évesen kezdett el járni? Az enyém már nyolc szégyenhónaposan rohant” Amikor ez a mondat elhangzott, akkor homlokráncolás és szájhúzás is járt mellé és persze merev testtartás, éreztetve, hogy még a közelébe se akarnak menni a gyereknek, nehogy elkapják azt a bizonyos „bajt”. A gyerekem majdnem a fogyatékos szintjére lett süllyesztve ezzel a mondattal és úgy is néztek rá, pedig örök mosolygó, életvidám és teljesen egészséges. Az a gyerek, aki 12 hónaposan (teljesen stabilan és helyes lábtartással) kezd el járni, az a normális, a nyolc hónapos a kivétel.

„Oh, az én gyerekem egy évesen már verset szavalt. Teljesen érthetően és tisztán.” Az én gyerekem még 2,5 évesen kissé beszédhibás és még csak gyerek verseket, meg mondókákat tud. Sorry, hogy a Nemzeti dalt nem ő szavalta március 15-én.

„Az én gyerekem már egy évesen szobatiszta volt. A tiédre két évesen még estére pelenkát adsz? Ez komoly? ”. Mellesleg egészen öt éves korig természetes, ha a gyerek este bepisil, de ezt csak halkan súgom meg.

„Az én gyerekem hat hónaposan ette a töltött káposztát. Te még csak most kezdted a hozzátáplálást a kicsivel? Van valami baja?” Tudom, tudom, régen már a három hónapos gyerek szájába kolbászt nyomtak és a mai napig fenn áll a vita a hozzátáplálásról ez a nézet, és a fél éves korig csak anyatejet nézet között, vagyis ezt inkább nem kommentálnám. Röviden annyit, hogy a gyereknek nincs baja, az anya joga eldönteni, hogyan és mikor milyen ételeket vezet be a gyerek táplálkozásába.

„Az én gyerekem már hat hónaposan felállt. Neked mit tud a kicsi? Csak forgolódni? A-aha, hát … az enyém már az etetőszékben ülve eszik. Szerintem a tiéd le van maradva.” Erre mit mondjak? Sokak szerint az az egészséges, ha a gyerek nem hagyja ki a kúszás-mászást, így én konkrétan el is pakolok minden kapaszkodót a közeléből, amíg ezt nem csinálja. Utána már ő maga elmászik a szekrényhez, székhez, ágyhoz és felhúzza magát két lábra.

De persze az anyukák sem maradhatnak ki a jóból. Ha már a gyerekedet leégették, akkor jöhetsz te, hogy egyformán szenesen mehessetek haza. Nálunk egy jó anyukának ezeket kell tudnia, ez a mérce:

- Ismerned kell az összes Bogyó és Babóca könyvet.

- Járnod kell minden héten baba-mama foglalkozásra vagy játszóházba (még ha nincs is a környékeden, de ezt nem kell bevallanod).

- Minden nap sétálnod kell a gyerekkel, ha esik, ha fúj, ha orkán szakad rád, akkor is. Ellenkező esetben lusta anyuka vagy.

- Persze, csinosnak kell lenned (erről már korábban írtam egy posztot).

- Ismerned az összes üveges babaételt, édességet és édesített löttyöt (mivel a játszótéren éled az életed, ezért nincs időd főzni és házi kekszet vagy süteményt készíteni a gyereknek, aminek a készítését mellesleg ő is élvezné és esetleg jobb program lenne, mint egy séta).

- Ismerned kell az összes Kerekmesét és hasonló youtubon és tévében futó gyerekdalt és mesét. (De ha ezt nézik és hallgatják a gyerekek, akkor mikor olvasnak nekik pl. Bogyó és Babócát? Vagy csak trendszerűen veszik a könyveket, hogy elmondhassák, nekik mind megvan? Olvassák egyáltalán őket?)

- Büszkének kell lenned, hogy a te gyereked tudja használni az okostelefonodat (no comment).

Ha kedves anyuka, ezeknek nem felelsz meg, akkor szégyelld magad, keres másik játszóteret, ahol be tudsz illeszkedni.

Szerintem a gyereknevelésben is a kivétel erősíti a szabályt és nem a kivétel az irányelv és azt vallom, legyen büszke mindenki a saját porontyára, ha az idő vagy kora előtt teljesít valamit, de ne várja el minden gyerektől ugyanezt és ne nézze le a másét, amiért az tankönyvszerűen vagy kissé lemaradva produkálja ugyanazt.

Addig is azt hiszem, a lakásunk környéki játszóterezést meghagyom a nagymamáknak, ők már rutinosan be tudnak illeszkedni valamelyik klikkbe, én ehhez még kezdő vagyok.

Tovább
5
«
1234

kismama

blogavatar

A kismamák kusza világa!

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek