Reggel hét óra és a sok koros személlyel az elsők között toporgok a vérvételnél. Már vagy ezerszer megnéztem az időt a telefonomon és fejben azt kalkulálom, mi az a legutolsó idő, amikor el kell innen indulnom, hogy nyolc előtt tíz perccel bent legyek a munkahelyen. Ha nyolcra érek be, az már késő, ugyanis mire felmegyek a lifttel a harmadikra és megvárom, hogy a drágalátos rendszer legalább az alap programokat betöltse, az minimum ennyi idő. Nyolcra már harcra késznek kell lennem.

- Ne haragudjon – veregeti meg a vállam egy nyolcvan plusszos nénike, akire erőltetetten rámosolygok – nagyon sietek, előre engedne?

Nem jutok szóhoz és a döbbenetem külső szemmel inkább magatehetetlen mulyaságnak tűnhet, így csak félre állok és a hölgy elém vágtázik. Még szerencse, hogy vért vesznek és nem vérnyomást mérnek. Kíváncsian lesem, hogy az első két embert is udvariasságra inti-e, de nem, a néni csak áll a sorban előttem. Előttem, egy hat hónapos kismama előtt, aki a nyár elején annyi vizet magába szívott, hogy ha leeresztenék, akkor egy kádra való lenne. Nem éppen egy katalógusba illő kismama alkat lettem, hanem az, akire úgy szaladtak fel a kilók, mint ahogy ez a nénike futhat a hetes busz után. Ezért sem értem, miért pont nekem kell őt előre engednem. Mert fiatalabb vagyok?

Olyan sprintet vágok a buszról leszállva a cégig, hogy azt még a terhesség előtt is lehetetlennek tartottam volna, de közlöm, beértem. Juhé!

Az ajtón belépve egyből a csoportvezető széles mosolyával találom szembe magam.

- Jó reggelt! – fennhangon üvölti, hogy a többi szint is hallja – Mekkora lettél tegnap óta – mondja, miközben a diétás joghurtját kanalazgatja.

- Ja – felelem lehangoltan.

Többre nem is lennék képes, mert félő, csúnyát mondanék. Hol vannak a régi szép idők?  A kedves nénikék és az udvarias bókok? „Milyen szép pocakod van”, ez mennyivel jobban hangzott volna, de már megszoktam. A harmadik hónaptól fogva, amióta bejelentettem az állapotomat, minden áldott reggel ezzel fogad. Azt hiszem, a hetedik hónap végére totál le fogják amortizálni az önbecsülésemet és az énképemet, így mentve a maradék tartásomat inkább meg sem szólalok. Kipakolom a vizet és a gyümölcsöt az asztalra, amíg a gép betölt és ekkor közlik, hogy X.Y. ma nem jön dolgozni és valakinek végeznie kéne a munkáját. Ez a valaki persze én leszek, mert csak én ismerem mindenki munkafolyamatát. Nem gond, megoldom, úgysem megyek ebédelni, csak maximum 1,5 óránként kiugrok a mosdóba. Öt perc múlva jön a következő hír, M.Z. sem jön, beteg lett, de ő csak gyakornok, szóval nem izgat senkit a dolog.

Pörgök, már majdnem a fejem tetején állok, miközben a mellettem ülők trécselnek.

- De sok melód van – jegyzik meg vigyorogva. – Kész leszel hatig?

- Ha nem, akkor maradok – felelem. – Nektek most nincs semmi?

- Nem jönnek.

- Akkor segíthettek.

- Én várok egy igazolást – feleli az egyik.

- Én meg egy jóváhagyás – mondja a másik.

Várnak. Ülnek és várnak, mert csak egy ostoba segítene egy munkától fuldokló kismamának. Fél óra múlva még mindig csak én dolgozok és ez nem túlzás. Amikor két telefonos vita között felállok, vagy inkább feltornázom magam a székből, hogy kikeressek egy papírt, akkor döbbenek rá, hogy a gyakornok munkáját senki nem kezdte el csinálni. Ez miért gond? Gyakornok lévén csak annyi feladatot bíztunk rá, hogy a beérkező papírokat nyomtassa és feladatkörökként ossza szét. Annyi beérkezett dokumentum van, hogy a monitorra pillantva majdnem szívrohamot kapok. A többiek nem csoda, hogy nem dolgoznak, ha senki nem vette a fáradtságot, hogy felálljon és befogadja az anyagokat.

Nekikezdek. Befogadok, nyomtatok, rendezgetek, kifogy a papír a gépből. Az a nyamvadt nyomtató az asztal alatt van, ezért kitolom a széket és zsiráfhoz hasonló terpeszt produkálva a monumentális hasam ellenére lehajolok, hogy megtöltsem. Még van benne és a tetején villog a piros. Elakadt.

- Elakadt a nyomtató! – kiáltom.

- Biztos csak a papír, szokott ilyet csinálni, hátul le kell nyitni és kivenni – ordítja a választ az egyik lelkes kolleganő.

- Megcsinálod? – kérdem.

- Nem bonyolult, tudod csak azt a pöcköt megnyomod és kihúzod.

Amíg magyaráz, már megtehette volna. Elszámolok tízig, majd letérdelek, de úgy nem érem el az említett pöcköt és kihúzni se tudom azt a fránya gépet. Még szerencse, hogy nem fehér ruhában jöttem, így a lehető legkecsesebben lefekszek, oldalra dőlök és bearaszolok az asztal alá és BINGÓ, pöcök megnyomva, lap kihúzva, pörög a nyomtatás.

Amikor lihegve felállok, akkor hangos kacajra figyelek fel.

- Na! Sikerült? – nyihogva kérdezi a nyomtató mellett ülő kolleganő.

- Igen.

- Jól megszenvedtél vele. Csoda, hogy befértél alá – élvezettel jegyzi meg.

- Te a negyven kilóddal könnyebben boldogultál volna.

Nem érti a célzást, továbbra is csak mosolyog.

- Megnéznéd, hogy megjöttek-e PX dokumentumai.

- Még ott nem tartok.

Egy órám megy el ezzel és mire végzek, újra teli lesz a befogadásra váró dokumentumok listája. Hagyom és visszamegyek a saját kétszeres munkaadagomhoz. Amikor nagyjából utolérem magam, akkor ismét próbálom behozni a gyakornok munkáját.

Adatok, táblázatok, statisztikák, szerződések, minden halomban áll az asztalomon és a többsége olyan folyamat, amit a csoportvezetőn kívül csak én tudok. A vezető folyton tárgyaláson van, így át kéne adnom a tudást és nyitott vagyok mindenre. Az egyik kolleganő feltörekvő és sikerre éhes, bőszen hangoztatja is ezt, így ő lett a feladatok örököse. A mosdóba menet az ő hangja csapja meg a fülemet.

- Hallottad, hogy nekem kell majd csinálni a … táblázatot? – Ez az egyik feladat, amit át kéne vállalnia. – Szerinted? Nekem kéne helyette dolgozni. Ez milyen már? Mit képzelnek?

Nem hallgatom tovább. Nem érdekel. Már nem. Még egy hónap és szülési szabadságra megyek, a mostani gazdasági helyzetből adódóan alig 1% esélyem van arra, hogy visszavegyenek, vagyis az emberek többségét soha többé nem fogom látni. Át akarom adni a feladatokat, az én kis gyermekeimet, hogy minden rendben menjen, ezerféle dolog cikázik az agyamban, hogy minek mi a buktatója, hol van a rendszerben a kiskapu, hogy kiküszöböljünk egy hibát, milyen esetben kihez kell fordulni, miből tevődnek össze az adatok és még sorolhatnám, de jelenleg is három ember feladatát kell végeznem és senki nem akar megszakadni a munkában ennyi pénzért, csak én.

Utolsóként hagyom el a munkahelyet este hétkor a csoportvezetővel.

- Jövő héten cukorterhelésre kéne mennem – mondom neki – legkorábban délre érnék be.

Eddig egyetlen egy percet sem hiányoztam a terhesség miatt, pedig egyéb betegségek miatt is járok rendszeres vizsgálatra, de mindent meg oldok – mert meg kell oldanom – magánba, munka előtt vagy után. De a cukorterhelés nem ilyen, az nincs meg fél óra alatt.

- Muszáj? Nem tudnád átrakatni? Ez a hónap nagyon zsúfolt.

- Meglátom, mit tehetek.

Hogy volt-e már olyan, aki egy hónappal később csináltatta meg a cukorterhelést, nem tudom, de végül megállapodunk abban, hogy legkésőbb 11-re bent leszek HA nem tudom elhalasztani. A vezető nem boldog, keserű szájízzel megy bele ebbe is. A buszt lekéstem, fél órát várhatok a következőre. A megállóban a főnök autója lelassít, letekeri az ablakot és kiszól.

- Ne feledd, holnap oktatásra mész.

- Tudom, az új rendszerrel kapcsolatban, ugye?

- Igen. Kíváncsi vagyok rá, hogy fog működni. Augusztus 1-től indul.

- Igen, én is – felelem és zavartan tekintek le a hölgyre, aki úgy tűnik a reggeli élces köszönése óta elfelejtette, hogy terhes vagyok és csak július közepéig maradok.

Még szerencse, hogy nekem taníttatják be az új programokat.

- Ha négyig vége, akkor gyere fel, hogy a napzárást megcsináld.

- Rendben.

Elégedetten bólogat, majd gázt ad és tovább hajt.

Így a nap végén csak egy dologra tudok gondolni és mivel csak egyedül állok a megállóban, ki is mondom. Nyomdafestéket nem tűrő szavak hagyják el a számat és a végére megnyugszok.

Hmmm ... ha sprintelek, még nyitva lesz a cukrászda.