„Ha végre itt a nyár és meleg az idő,

az ember strandra jár, mert azért van itt ő.”

Kisgyerekkel biztos többször megfordul a szülő a játszótéren, mint a strandon, pedig ilyen meleg időben, milyen jó lenne pancsolni egyet. De a sok rohangáló és visítozva játszó gyereket nézegetve, úszkálhatunk a boldogságban. Vagy mégsem?

Nem vagyok nagy játszóteres anyuka, ha sétálunk, néha útba ejtünk egyet, ahol hintázik, csúszdázik vagy homokozik egy kicsit a gyerek, de 1-2 óránál többre sose maradunk. Őszi baba, így mire járni tudott, újra belementünk az őszbe, majd a télbe és mire ismét eljött a „játszótéri szezon”, addigra útban volt a kistestvér és mivel a legközelebbi játszótér 15 percre van, így ritkán jutottunk el oda, első sorban miattam. Láttam bőven terhes kismamákat a tereken, de úgy vettem észre, egynek se nyomta a magzatja a hólyagját, így csak nekünk volt sürgős, hogy ne maradjunk sokáig.

Ellenben, ha tehettem volna, se biztos, hogy maradok, mert idegileg nem sokáig bírtam volna. A gyerekért mindent, ezt kell szem előtt tartanom, mantráztam magamban nem egyszer. Miért is?

Elmondom.

A mi kis körzetünkben lévő játszóterek egy külön világot alkotnak, és nagyon remélem, hogy ez a világ csak egy kivétel, egy példa a rosszra és nem a nagy átlagot képviseli.

A játszóterén úgy éreztem magam, mint egy tini filmben, ahol az új lány becsöppen a gimibe és egy lelkes diák végigvezetve őt bemutatja neki a klikkeket, a focistákat, a pom-pom lányokat, a rockereket, a strébereket stb. Egy ilyen filmben megtaláltam volna a helyem, de az anyukák csoportjában teljesen elveszettnek éreztem magam. Helyesbítek. Anyukák és nagymamák. Apuka csak hébe-hóba fordul elő.

Bőven akadnak kedves anyukák és nagyszülők, akikkel lehet beszélgetni, de a beszélgetés során hamar kiderül, hogy ők is csak nagy ritkán tévednek a játszótérre és ugyanolyan újak, mint én és hasonlóan éreznek.

A játszóteres törzsanyukák táborában még mindig nem találom a helyem.

Az első klikk, a „játszótér az életem” anyukák, akik úgy ülnek a megszokott padjaik mellett, mintha az egész az övék lenne. A közeli házakban, a játszótér melletti panelekben laknak, már gyerekként is ide jártak, tiniként este itt csókolóztak, most meg a gyerekeik játszanak itt. Annak ellenére, hogy alig pár métere laknak, a fél házat kicipelik magukkal, éppen csak a hűtőt nem kötik a hátukra. A gyerekeknek egy babakocsira való játékotszégyen hoznak – nem kell egy km-en át cipelniük – amit beleszórnak a homokozóba és ha véletlenül te csak arra tévedsz a gyerekeddel, aki be akar menni játszani, akkor úgy néznek rád, mint a véres rongyra, hogy te miért nem hoztál a gyerekednek elég játékot. A gyerekeik szájában folyton lóg valami édesség, keksz, vagy innivaló és habár nálunk is van mindig víz meg keksz, hogy ha a séta közben megszomjazna a gyerek, vagy megéhezne, azért azt tudni kell, hogy a gyerekeket sokkal jobban vonzza az, ami a másé, még ha neki is ugyanaz van. Ezek az anyukák nagylelkűen adnak az én gyerekemnek is, de már megint jön a nézés, hogy „te nem készültél fel” és hiába mondom a kicsinek, hogy itt van a sajátja és azt egye, még ha meg is teszi, akkor sem szűnnek a szúró pillantások. Egyszerűen minden egyes tettet és mondatot kritizálniuk kell, mert övék a grund és az újaknak kemény szűrésen kell átmenniük. A területvédés közben pedig észre sem veszik, hogy a gyerekeik verekednek, kiabálnak, csúnya szavakat használnak, vagy éppen már a bokájukig ér a pelenka.

A második klikk, a „jaj, jaj, vigyáz” anyuka, aki le sem ül, ott lohol a kisgyerek mögött, aki egy lépést sem tehet egyedül. Ezekkel a mamákkal képtelenség beszélgetni, mert egy pillanatra sem tudnak másra figyelni, ami nem rossz, hiszen szemmel tartják a gyerekeiket, de miközben őket nézik, nem képesek másra koncentrálni. Ez az ékes bizonyítéka arra, hogy nem minden nő tud egyszerre több dologgal foglalkozni. Ezek az anyukák azt sem engedik, hogy a gyerek magától kilépjen a homokozóból, azt is megmondják neki, hogyan tartsa a lapátot vagy a vödröt és szinte helyette csinálnak mindent. A gyerekek külső szemlélőként, csak ülnek és meredten figyelik a rohangáló többieket és a vágytól megnyúlik a kicsi arcuk, mígnem rájönnek, hogy ezeknek nincs ott anya. Anya, akire mindig számíthatnak, aki mellől tíz centire sem szabad elmenni, és aki örök biztonságot nyújt nekik. Ha van anya, akkor már nem is kellenek barátok.

A harmadik kategória, az örök kedvencem, és akiktől a leginkább kiver a víz „az én gyerekem” típusú anyukák és nagymamák. Ezek azok a szülők, akik vigyáznak a gyerekre, de tisztes teret is engednek nekik és mégsem hiszik magukat honfoglalóknak. Első látásra ezekhez szeret csatlakozni egy kezdő, tudatlan játszóteres anyuka. Könnyű velük kapcsolatot létesíteni, kezdeményező típusúak és a gyerekeiket is erre bíztatják. Viszont minél többet beszélgetsz velük, rá kell döbbenned, hogy a gyereken kívül semmi másról nem képesek beszélni, vagyis ha anyukaként az elmédet akarod fitten tartani, akkor rossz lóra tettél. Itt bizony nem jön szóba semmilyen aktualitás, hétköznapi téma, gazdaság, helyi pletyka, de még a kedvenc esti sorozat sem, csak az, éppen mennyit eszik, alszik, kaksizik a gyerek téma. Ha témát próbálsz váltani, akkor szép lassan elszállingóznak ezek az anyukák, mert kötelességüknek érzik – vagy bűntudatok van? – hogy a gyerekről beszéljenek. Ezek mellett egy darabig úgy érzem, rossz anya vagyok, hogy én nem az anyukás és babás témákba szeretnék belefulladni.

De mind a három klikk egy dologban megegyezik: az ő gyerekük tökéletes és imádják éreztetni, hogy a te gyereked szégyent hoz rád. PEDIG NEM! De ha nem is tökéletes, akkor sem hoz egy kisgyerek szégyent a szülőre, mert még nem ismeri a viselkedési normákat és a genetikai kódolásáról sem ő tehet.

Személy szerint az alábbi mondatokkal próbálták megszégyeníteni a gyerekem a többi anyuka szemében.

„A te gyerekednek van valami baja, hogy csak egy évesen kezdett el járni? Az enyém már nyolc szégyenhónaposan rohant” Amikor ez a mondat elhangzott, akkor homlokráncolás és szájhúzás is járt mellé és persze merev testtartás, éreztetve, hogy még a közelébe se akarnak menni a gyereknek, nehogy elkapják azt a bizonyos „bajt”. A gyerekem majdnem a fogyatékos szintjére lett süllyesztve ezzel a mondattal és úgy is néztek rá, pedig örök mosolygó, életvidám és teljesen egészséges. Az a gyerek, aki 12 hónaposan (teljesen stabilan és helyes lábtartással) kezd el járni, az a normális, a nyolc hónapos a kivétel.

„Oh, az én gyerekem egy évesen már verset szavalt. Teljesen érthetően és tisztán.” Az én gyerekem még 2,5 évesen kissé beszédhibás és még csak gyerek verseket, meg mondókákat tud. Sorry, hogy a Nemzeti dalt nem ő szavalta március 15-én.

„Az én gyerekem már egy évesen szobatiszta volt. A tiédre két évesen még estére pelenkát adsz? Ez komoly? ”. Mellesleg egészen öt éves korig természetes, ha a gyerek este bepisil, de ezt csak halkan súgom meg.

„Az én gyerekem hat hónaposan ette a töltött káposztát. Te még csak most kezdted a hozzátáplálást a kicsivel? Van valami baja?” Tudom, tudom, régen már a három hónapos gyerek szájába kolbászt nyomtak és a mai napig fenn áll a vita a hozzátáplálásról ez a nézet, és a fél éves korig csak anyatejet nézet között, vagyis ezt inkább nem kommentálnám. Röviden annyit, hogy a gyereknek nincs baja, az anya joga eldönteni, hogyan és mikor milyen ételeket vezet be a gyerek táplálkozásába.

„Az én gyerekem már hat hónaposan felállt. Neked mit tud a kicsi? Csak forgolódni? A-aha, hát … az enyém már az etetőszékben ülve eszik. Szerintem a tiéd le van maradva.” Erre mit mondjak? Sokak szerint az az egészséges, ha a gyerek nem hagyja ki a kúszás-mászást, így én konkrétan el is pakolok minden kapaszkodót a közeléből, amíg ezt nem csinálja. Utána már ő maga elmászik a szekrényhez, székhez, ágyhoz és felhúzza magát két lábra.

De persze az anyukák sem maradhatnak ki a jóból. Ha már a gyerekedet leégették, akkor jöhetsz te, hogy egyformán szenesen mehessetek haza. Nálunk egy jó anyukának ezeket kell tudnia, ez a mérce:

- Ismerned kell az összes Bogyó és Babóca könyvet.

- Járnod kell minden héten baba-mama foglalkozásra vagy játszóházba (még ha nincs is a környékeden, de ezt nem kell bevallanod).

- Minden nap sétálnod kell a gyerekkel, ha esik, ha fúj, ha orkán szakad rád, akkor is. Ellenkező esetben lusta anyuka vagy.

- Persze, csinosnak kell lenned (erről már korábban írtam egy posztot).

- Ismerned az összes üveges babaételt, édességet és édesített löttyöt (mivel a játszótéren éled az életed, ezért nincs időd főzni és házi kekszet vagy süteményt készíteni a gyereknek, aminek a készítését mellesleg ő is élvezné és esetleg jobb program lenne, mint egy séta).

- Ismerned kell az összes Kerekmesét és hasonló youtubon és tévében futó gyerekdalt és mesét. (De ha ezt nézik és hallgatják a gyerekek, akkor mikor olvasnak nekik pl. Bogyó és Babócát? Vagy csak trendszerűen veszik a könyveket, hogy elmondhassák, nekik mind megvan? Olvassák egyáltalán őket?)

- Büszkének kell lenned, hogy a te gyereked tudja használni az okostelefonodat (no comment).

Ha kedves anyuka, ezeknek nem felelsz meg, akkor szégyelld magad, keres másik játszóteret, ahol be tudsz illeszkedni.

Szerintem a gyereknevelésben is a kivétel erősíti a szabályt és nem a kivétel az irányelv és azt vallom, legyen büszke mindenki a saját porontyára, ha az idő vagy kora előtt teljesít valamit, de ne várja el minden gyerektől ugyanezt és ne nézze le a másét, amiért az tankönyvszerűen vagy kissé lemaradva produkálja ugyanazt.

Addig is azt hiszem, a lakásunk környéki játszóterezést meghagyom a nagymamáknak, ők már rutinosan be tudnak illeszkedni valamelyik klikkbe, én ehhez még kezdő vagyok.